Az én kedvenc könyvem Az ember tragédiája. Bizonyára sokan ismerik ezt a művet, hiszen kötelező olvasmány a középiskolákban. A drámai költeményt Madách Imre írta 1859-ben. A cselekmény a teremtés időszakában játszódik, és – a címnek megfelelően – az ember tragédiájának lehetünk tanúi.
A mű a teremtés befejezésével és az angyalok dicsénekével kezdődik. A négy főangyal közül azonban egy nem dicséri az Urat, hanem súlyos kritikával illeti. Lucifer számon kéri Istent, kétkedik az általa teremtett világ értelmében. A bírálat azonban nem tetszik az Úrnak, és száműzi Lucifert a mennyek országából, de előtte – fukar módon - odaadja Lucifer részét a teremtett világból (l. a tudás és a halhatatlanság fája). Lucifer megesküszik, hogy a teremtett világban helyét elnyerve megbuktatja az Istent. Ennek első lépéseként bűnbe ejti az első emberpárt azzal, hogy ráveszi őket, egyenek a tiltott gyümölcsből. Ádám és Éva eszik is a tudás fájáról, de a halhatatlanságáéról már nem tudnak, és így ki is űzetnek a paradicsomból.
A mű elején erős szimpátiát éreztem Lucifer iránt, és ellenszenvet Isten iránt. Hiszen úgy tűnik, Lucifer vállalta az emberiség érdekében a száműzetést, míg Isten csak megteremtette a világot, és nem érdekli, hogy mi értelme van, és mi lesz vele („a gép forog, az alkotó pihen”), de azért a dicséretet, azt elvárja. De valójában ez nem egészen így van, s ne feledjük, mit ígért Lucifer!
A paradicsomból való kiűzetés és önnön lábára állás után Ádám kíváncsivá lesz, hogy mennyire érte meg, vagy egyáltalán megérte-e feláldozni a tudatlanság kényelmét és a paradicsomot a tudás nemességéért? Ezt meghallva, Lucifer felajánlja, hogy egy álom formájában megmutatja nekik a jövőt. Ebbe Ádám és Éva bele is megy.
Így kezdődnek a történelmi színek. Madách leírja az emberiség történelmének számára legjelentősebb szakaszait. Minden színben adott egy eszme, ami az emberi lét értelmét adja, ám a felemelő eszmék ellenére e lét mégis torzulni, leértékelődni, pusztulni látszik. Ez részben Lucifernek is köszönhető, mert minden történelmi kort a hanyatlása idején mutat meg.
A továbbiakban Ádám idealizmusa harcol Lucifer eszménytelenségével, és a kettejük vitája Ádám alulmaradásával végződne, de Éva, ki a sokszínű természetet szimbolizálja, igen hatékonyan tud Lucifer és terve megvalósítása közé állni. (Lucifer nem bír el az érzelem kötelékeivel?) Éva alakjának érdekessége még az is, hogy bár miatta kerültek ki Ádámmal a paradicsomból, mégis nőiessége révén őrzi annak visszfényét, és képes felidézni belőle valamit.
Egyszerűen ellenállhatatlan a mű nyelvezete, izgalmas a változó versforma is. Szinte minden oldalon találunk olyan kontextusába tökéletesen illeszkedő szövegrészeket, amiknél az ember mégis szívesen megáll, kiemeli és tovább ízlelgetni őket. A mű fő témája, ami egy az emberiséggel egyidős kérdés („mi az élet értelme?”), és az ennek a megválaszolására létrehozott történet, a teremtés és az emberiség története (valamint a cím kapcsolódása) szerintem a magyar irodalom egyik legzseniálisabb párosítása.
Ez egy olyan szöveg, amiben mindenki megtalálja a maga üzenetét, és az első olvasás élményét követően biztosak vagyunk abban, hogy elő fogjuk újra venni a jövőben is. Számomra például Madách műve leginkább arról szól, hogy milyen nemes és erős az emberi hit. Ebben az alapvetően tényleg értelmetlen, következmények nélküli, súlytalan világban az ember képes az agyával kigondolni egy eszmét, és a hitével képes valóságossá, súlyossá, érvényessé tenni a világot.
Ezt az olvasmányt elsősorban azoknak ajánlanám, akiknek már eszükbe jutott az a kérdés, hogy „mi értelme van az életnek”. Aki pedig nem olvasná el, de nap mint nap gyötri ez a kérdés, annak csak annyit üzennék: „küzdj és bízva bízzál”.
Írta: András
