Sokat gondolkoztam, hogy milyen filmről, könyvről, sorozatról írhatnék és végül egy filmet választottam; Martin Scorsese Dühöngő bika című alkotását ajánlom megtekintésre.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ez egy roppant lehangoló film és erőszakos is, ezért annak, aki rosszul kezeli az efféle dolgokat nem ajánlom. A film az 1970-es Dühöngő bika című önéletrajzi regény feldolgozása, amit a „Bronxi Bika” Jake LaMotta írt. LaMotta egy klasszis középsúlyú ökölvívó volt, akit 106 profi mérkőzés alatt egyszer sem ütöttek ki, és mindössze 19-szer veszített. A film 1980-ban jelent meg az Egyesült Államokban és 129 perc hosszú. A forgatókönyvet Paul Schrader írta, akit én a legkedvesebb forgatókönyvíróim közé sorolok. A cselekmény egy 1941-1964-es időintervallumot ölel fel.
A Dühöngő bika egy életrajzi film és kőkemény karakterdráma. LaMotta elsőre szörnyű embernek tűnik, csak az ökleivel oldja meg a konfliktusokat, makacs, féktelenül él, az otthoni élete a feleségével pedig már rég vakvágányra siklott. Ahogyan nézzük a filmet egyre jobban belelátunk a karakterének a mélységeibe, egészen addig amíg az tükröt nem mutat a saját életünkre. Jake LaMotta a legemberibb ember, akinek folyamatosan csak magát kell igazolnia; azt, hogy mennyire férfi és azt, hogy mennyire sikeres bokszoló. Ahogyan nézzük a filmet elkezdünk empatizálni vele, rájövünk, hogy valójában egy gyenge ember, aki ki van szolgáltatva saját magának. LaMotta összes problémája az életben maga miatt történt, és egyszerűen nem képes arra, hogy változtasson, hogy jobb ember legyen. A mi életünk is ilyen, minden nap minden pillanatában tudnánk jobb emberekké válni, mégse teszünk így. Értelmetlenül megbántjuk a másikat és irigyek vagyunk. Szerintem ezért olyan azonosulható és ezért olyan szívszaggató a film.
A jelentés kibontásában segít, ha ismerjük a stábot, illetve a környezetet, amiben megszületett a film. A főszerepben Robert De Niro van, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Állítólag a film előtt három profi boksz meccsen is részt vett, de erre nincs semmi bizonyíték. LaMotta második feleségét Cathy Moriarty alakítja, akit ezért a filmért Oscar díjra is jelöltek. A mellékszereplők között ott van Joe Pesci is, valamint Frank Vincent is, akit a gengszterfilmek kedvelői ismerhetnek.
A film megfoganása először De Niro agyában történt, aki éveken keresztül győzködte Scorseset, hogy megfilmesítse a könyvet. A Dühöngő Bika elkészüléséhez az kellett, hogy Scorsese kokainnal túladagolja magát és kórházba kerüljön, ekkor adta oda neki a könyvet De Niro, és a rendező is ekkor jött rá, hogy miért ajánlotta neki De Niro azt. Scorsese élete mélypontján volt, de mégis tudott változtatni, nem veszett el a saját egoja börtönében. A megvilágosodása közben ezt a könyvet olvasta, és ezzel az Isteni szikrával rendezte meg a Dühöngő bikát.
Érdekes, hogy a film szerkezete keretes, az első és a legutolsó jelenet ugyanúgy 1964-ben játszódik és Jake LaMotta monológját halljuk. A bokszolás háttérbe szorul, leginkább szimbolikus, gyakran a valóságot is eltorzítja, például a ring mérete meccsenként változik. A kép egy jelenet kivételével fekete fehér. Nekem picit belerondított a filmélménybe, hogy a harmincas éveiket taposó Joe Pesci és Robert De Niro a film elején 16 és 19 éves kölyköket játszanak. Ezzel ellentétben a díszletek első osztályúak, ami a Dühöngő bika egyik nagy erőssége. Maga Jake LaMotta is megnézte a filmet, ami elképzelni is nehéz, hogy milyen érzés lehetett. Az élete összes hibájával újra szembesült, igaz legalább Martin Scorsese rendezésében.
A Dühöngő bikát azoknak tudom ajánlani, akik egy komolyabb filmélményre vágynak. Számomra a XX. század filmtörténetének az egyik csúcsterméke, és Martin Scorsese egyik legjobb műve.
Írta: Mátyás
